Régi idők sörei

Bámulom Tibodi Ferenc kollégánk Sörcsap című sorozatát. Amikor jó sört dicsér, szinte-szinte ujjongani tudnék, ha az egykor nagyon szeretett ital fogyasztásának dolgába nem szólna bele vércukorszintem ingadozása. Az bizonyos, hogy ennyi fajta és jó minőségű kézműves és gyári sör talán soha nem volt forgalomban mifelénk. Néhány, sörhöz kapcsolódó érdekességet szeretnék megemlíteni az alábbiakban.

A sepsiszentgyörgyi Wellenreiter-féle ház (Kós Károly út 11. szám) | Fotó: Albert Levente

Sepsiszentgyörgy helyneveinek kutatása közben megboldogult Imreh Barna és Győrbíró Pál öreg barátaimmal vitattuk, hogy mit jelenthetett a Szaladaszalóhely régi helynevünk. Végül is ráakadtunk a magyarázatra, ugyanis a régiek szaladnak nevezték a sörfőzés alapanyagát képező csíráztatott árpát, amely Imreh Barna szerint szláv eredetű szó, aszalónak pedig a szárítóhelyét nevezték, így keletkezett az azóta teljesen feledésbe merült Szaladaszaló helynevünk. Az eljárás ismert a mai malátakészítésnél is.

Egy 1750-ből származó tanúvallomás szerint Sepsiszentgyörgynek két szaladaszalója volt: az egyik „Debren kapujánál, a másik az akkori város Szemerja felőli végében.” „Akkoron minden természetben kepéző gazda hat véka árpával tartozott az egyházközség vezetőségének, s ennek egyharmada a Mesternek járt” – derült ki a tanúvallomásból.

A sör ipari előállítása manufaktúrai szinten városunkban tehát a XVIII. század elején kezdődött. Adatok alapján már a millennium előtt a vármegye területén három sörgyár működött – írta lapunkban Kisgyörgy Benjamin 1997 decemberében. „A legrégibb, a Wellenreiter Jánosé még az 1857. évben alapíttatott, melyet aztán a fogyasztás kívánalmainak megfelelően 1892-ben nagyobbítani, újítani kellett, s így lett belőle az első gőzsörfőzde, Háromszék 4500 hektolitert termelő sörgyára. A másik két sörgyár, a Wellenreiter György- és Nagy Dénes-féle Kézdivásárhely és vidékének sörszükségletét látta el évi négy-négy hektoliterrel. Ezen három sörgyár 1898-ban mintegy 13 000 hektolitert meghaladó ipari serével a százéves kimutatások élén állt. Bár eltörpül a most létesítendő 50 000 hektoliteres kapacitású Szent György, vagyis Saint George névre keresztelt új gyár termelése mellett, mint látjuk, tehát nem ez volt az első sörgyár Háromszéken” – fogalmazott akkor Kisgyörgy Benjamin. Sepsiszentgyörgyi sörgyárunk terméke sok sörbarát szerint nem aratott sikereket, tiszavirág-életűnek bizonyult (1998–2002) és megszűnt.

Hinni szeretném, hogy a ma még élő idősebb nemzedék emlékszik gyermekkorunk házi sörére, amelyet szüleink répasörként emlegettek. Emlékezetem szerint tűrhető volt az íze, édesanyám a pincében hűtötte le. Gyerekekül mi is megkóstoltuk, leginkább azért szerettük, mert hideg volt. Hol voltak hűtőszekrények akkoriban, a második világháború idején? Tehetősebb és módosabb családoknál a pincék mélyén kialakított jégveremben tartották a sört. Így volt ez valamikor az árkosi báró Szentkereszty családnál is, akik még annak az árkosi Benkő-udvarháznak a jégvermét használták, amelyre később ráépítették kastélyukat. Ezt többször emlegette gyerekkoromban nagyapám, Kisgyörgy Béniám (1866–1951), aki a bárói család étekhordója volt. Elmondta, hogy „nagy családi ünnepségek alkalmával a hidvégi gróf Nemes család engem szóbőségem miatt, mert minden étek felszolgálásakor versikét kellett mondanom, családommal együtt hosszabb időre kölcsönkértek”. Ezért született az én jó apám Hidvégen! (Forrás: Háromszék | Kisgyörgy Zoltán)