Jómagam sem tudom megmagyarázni, hogy miért, de a Hoegaarden Witbierre mindig is úgy gondoltam mint a burzsoák, a sznobok sörére. Talán a túlzottan világos színe vagy éppen a kocsmákbéli borsosabb ára vezetett ennyire félre, mert amikor én is megkóstoltam, akkor tört rám a felismerés, és rá is kellett jönnöm, hogy ez egy igazán finom habos nedű. A mostani sörkritika főszereplője egy klasszikus belga búzasör, aminek az eredete egészen 1445-ig nyúlik vissza. A feljegyzések szerint Hoegaardenben kissé savanyú búzasört készítettek, de miután a helyi szerzetesek narancshéj és koriander hozzáadásával kezdtek el kísérletezni, minden megváltozott, és megszületett a mára már világhírű serital receptje. A 18. század elején a flamand faluban nem kevesebb mint tizenkét főzde üzemelt, ám ezek száma 1726-ra már harminchatra nőtt. Bő két évszázaddal később a bőség és a felvirágzás időszakát hanyatlás követte, s 1957-ben bezárták az utolsó, még működő főzdét (Brouwerij Tomsin). Nyolc esztendővel később a hoegaardeni születésű Pierre Celis feltámasztotta a helyi sörfőzést olyannyira, hogy a 80-as évek derekára már 75 ezer hektoliter sört tudott előállítani. A sörgyár 1985-ben egy tűzvész során elégett, de ez sem törte meg a Hoegaarden sikertörténetét. Azóta ez a különleges ízvilágú folyékony kenyér meghódította az egész világot, s Európán kívül Észak-Amerikában, Ausztráliában és Ázsiában is kedvelik. Most a witbier (fehér sör) kapcsán azt is megtudtam, hogy a fehér megjelölés Belgiumban, Németországban és más országban is búzasört jelent… Ahogy a közmondás tarja: a jó pap is holtig tanul.
